A nap, amikor megkértem két vadidegent, hogy a lakásunkba betörjenek

A teljesen átlagos külsőm és a tudatosan felépített rendes-kedves-jókislány imidzsem mögött valójában egy meglehetősen kalandos élet rejtőzik. A bőröndös sztorimat olvasók ebből már kaphattak némi ízelítőt, de ma újra felderengett boldog felelőtlen lánykorom – leginkább még akkoriban szoktak velem hasonló esetek megtörténni.

A nap tulajdonképpen jól kezdődött: Timi végre elkezdett vérbeli, igazi hisztiket produkálni, aminek én szívből jövően örülök (hogy miért, az kiderül majd egy külön cikkből). Bár legtöbbeteknek ezt nem kell magyarázni, de a kezdők kedvéért: ez az, amikor rúgkapál, és nem nyugtatja meg szinte semmilyen próbálkozás. Semmi sem jó, és úgy tűnik, lehetetlen a hisztit okozó problémára megoldást találni. Ebben a remek hangulatban indultunk el a gyerekorvoshoz, hogy megszerezzük az egészséges igazolást a két hete tartó hasmenéses betegségből való gyógyultságról.

Azt nem mondom, hogy minden simán ment, de semmi olyan nem történt, ami egy 3 éves mellett nagyon szokatlan lenne. Fáradt volt, és tudtam: ha fáradt, akkor nyűgös, ha nyűgös, akkor hisztis – újabban. Sikeresen eljátszottuk a délelőttöt, bevásároltunk, majd jó dél körül hazaindultunk, hogy végre behozhassuk alváselmaradásunkat.

Az ám, de az ajtó előtt állva szembesültem azzal, hogy nem találom a kulcsom! Ugyan határozottan emlékeztem, hogy eltettem, az egész táskámat ki is pakoltam, hogy valahonnan csak előkerül, az nem lehet, hogy nincsen velem – de tényleg nem volt meg. Hab a tortán, hogy azt is tudtam, Laci kulcsa sincs nála, mert az napok óta elveszve pihen valahol a lakásban (én tettem le valahová, azután, hogy a szomszéd kora reggel becsöngetett, hogy nem akar zavarni, de a kulcs kívülről benne van a zárban…)

Ugyan nem ejtettek a fejemre gyerekkoromban, és a kihívásokat is szeretem, de speciel ajtónyi távolságra lenni a lakáskulcstól, a rosszabbik oldalon állva, egy fáradó-nyűgös bejutni szándékozó gyerekkel, nem éppen az az állapot, amire mindig is vágytam az életben.

Tudtam tehát, hogy valami okosat kell most kitalálnom – kezdtem is a másik kulcsaimmal, hátha valamelyik pont beillene a zárban. Persze nem. Többszöri próbálkozásra sem. Valamikor nagy kriminéző voltam, úgyhogy következett a hajcsat, majd a szétfeszített kulcstartó karika, türelemmel próbálkozva, hátha kimozdítja a zárat. Persze nem tette.

 Kulcsot kérek karácsonyra!

Ekkor elindultam, hogy megkeressem a házmestert, hátha van neki tolvajkulcsa. A házmester nem lett meg, ellenben Timi annyit hajtogatta, hogy “vizet”, hogy elindultam vele a szomszédos üzletbe. És láss csodát, kik vannak a ház előtt? Egy lepukkant furgon, mellette két foglalkozásszerűen lomis életmódot folytató idősebb férfiember. (Most van épp a lomtalanítás ideje) Megjelenésük a hajléktalan és az úthengeres határán mozgott, nem az a tipikus bizalomgerjesztő külső. Épp nemrég olvastam Kicsiház sztoriját, hogy ő ugyan képes alkudozásba kezdeni a korán kelő lomisokkal, el is képzeltem magam hasonló helyzetben és konstatáltam, hogy nekem ez nem menne. Most viszont helyzet volt. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy nincs-e véletlenül tolvajkulcs is az előttük fekvő szerszámos ládában. Persze nem volt; én azért felvázoltam a helyzetet, ők meg voltak olyan készségesek, hogy feljöttek megnézni, az ajtó valahogy felfeszíthető-e. Növelte az ázsiómat, hogy a folyosónkra volt már két kidobásra váró monitor kirakva, amit fel tudtam nekik ellenszolgáltatásként ajánlani (igen, örültek neki, már volt náluk vagy 6 monitor), és jöttek is megvizsgálni az ajtót. Elsőre csak annyi sikerül, hogy szétvésték az ajtófélfát, de az ajtó nem mozdult. Majd Erős Ember visszajött egy megfelelőbb célszerszámmal, és lám, úgy bedöntötte az ajtót, hogy tokkal-vonóval együtt majdnem a földön landolt vele. Némi kalapálás a záron, és most majd’ úgy nézünk ki, mintha soha nem kellett volna kulcs nélkül bejönni az ajtón.

Úgyhogy most bent vagyok. Timi elaludt, én meg azon álmélkodom, hogy

a) a felbérelt betörők vajon visszajönnek-e

b) vajon Laci hogyan fogja fogadni a történteket…

Nyugtassatok meg, hogy néha Veletek is megesik ilyen!