A nagyszülők átlényegülése

Ezt a cikket B. Évinek ajánlom, aki ugyan nem biztos, hogy olvassa, de egyik eheti Facebook bejegyzésével nagyban inspirált a cikk megírására.

Mikor megszületik az ifjú trónörökös – különösen, ha az első unoka a családban – két dologban mindenki biztos: hogy a pici tökéletes – és gyönyörű! “Nem is csoda, hiszen rám hasonlít…” -  gondolja magában minden szülő és nagyszülő. Nézegetjük a pufi kis arcocskáját, az édesen husi lábait, az ennivaló kis kacsóját.

És azt, hogy kire hasonlít. Erről persze mindenkinek megvan a véleménye, legyen akár családtag vagy egy kóbor idegen a közértben. Nem tudom, nálatok hogy volt, de nálunk leginkább két változat fordult elő: vagy a nagyszülőre hasonlított (természetesen mindegyikük saját magát vélte felismerni benne), vagy apukára. Hozzám még soha, senki, egy kóbor ötlettől vezérelve sem hasonlította a gyermeket… De a legjobb mégis a következő párbeszédem volt:

- Kire hasonlít ez a gyerek?

- Az apjára.

- Nem, arra nem – jött a választ sokat mondóan és fürkészően…

Az első szakasz tehát, mikor a nagyszülőknek meggyőződése, hogy még a szempilláját is ők örökítették a gyermeknek.

Jóságos vidéki nagyszülők - a kép csak illusztráció

A következő a “tökéletes és gyönyörű” időszaka. Anya, apa, nagymama, nagypapa mindenki megvan győződve róla, hogy milyen szépek is a gyerekek – minden gyerek, főleg az utcában lakók, de azért a mienk valahogy mégis szebb. És igen, a szomszéd Pistikéje is nagyon okos meg már milyen ügyesen jár is, ha vezetik, na de a mi gyerekünk, ő egyenesen tornásznak készül – ő már biztosan 11 hónaposan járni fog és már 1 évesen kimondja az első mondatot.  Van barátnőm, aki minden baba-mama szépségversenyre benevezett és titokban baba modellügynökségek weboldalait fürkészte. Mert talán érdemes lenne a nagyvilágnak is megmutatni ezt a baba-gyönyörűséget. (Úgy félév múlva már inkább viccesnek találta a pufók arcocskát és áldják magukat, hogy mégsem küldték el a fotót akkoriban – de ettől még a gyerekük nekik a legszebb maradt).

Ezzel párhuzamosan jelenik meg a nagyszülők azon félelme, hogy a “gyerekek” talán mégis tönkreteszik ezt a gyereket. Legalábbis nem jól csinálják – mert nem tudják, hogy hogy kell csinálni. Hogy Te vagy egész nap a gyerekkel, és szinte mint saját magadat, úgy ismered, az senkit nem érdekel. Jönnek, hogy most takard be, most ezzel etesd, és átveszik, ha két perc ringatás után nem hagyja abba a sírást az öledben. Az ember haja az égnek áll ilyenkor, ki-ki vérmérséklettől függően találkozik gyakrabban vagy ritkábban a saját szüleivel vagy a párjáéval, de ez az időszak szinte mindenki életében elkerülhetetlenül jelen van. Túl kell jutni rajta. (És lehetőleg NEM SZABAD együtt élni a nagyszülőkkel).

Kis kitérővel ugyan, de had jegyezzem meg, hogy a nagyszülők nálunk legtöbbször nagyon jó fejek voltak – például ilyen esetekben diszkréten a lakás túlsó végében tv-t néztek látszatra és csak ritkán szóltak bele újdonsült anyuka-életembe. De még az a kevés is éppen elég volt nekem!

A negyedik szakasz, mikor csendben bizonyítasz. A nagyszülő kezd rájönni, hogy talán mégsem őt szereti legjobban a gyereked, és kezd feltűnni neki, hogy a kicsivel tulajdonképpen minden rendben van. Érthetetlen – nem is csoda, hogy nem értik, 20-30 pláne 40 évvel ezelőtt nemkicsit voltak mások a közismert gyereknevelési tanácsok. Együttalvás, féléves korig kizárólag szoptatás, felvenni, ha sír – úri körökben akkor ez mind tabunak számított.

Ekkor jön el biztosan – legalábbis minden elsőszülött nagyszülő életében – a kistesó ügye. Még ki sem heverted a szülésedet, máris kommentálják a nemi életedet. És kistesót követelnek. Pedig állítólag a nagyba is szinte szerelmesek, de a mikor lesz már végre kistesó visszatérő szlogen lesz. Az ember már-már azt hiszi, hogy rendelésre kell gyártani egy embergyereket, és juszt se történik semmi – mármint kistesó ügyben.

Na, ha idáig eljutottunk, jó hírem van: fel lehet lélegezni. A kistesó kérdés után rohamosan rendeződni szokott a helyzet, ez jelzi, hogy a nagyik is elfogadták a családi viszonyokat (azaz látják, hogy valóban nem ártasz a gyereknek). Néhány ottfelejtett mai elveket ismertető könyv vagy magazin szintén lendíthet a helyzeten.

Ismerős? Akkor talán a jutalomjáték is, amiben most mi is vagyunk. Timinek csodálatos nagyszülő élményekben van része, a fél nyarat a szüleimnél tölti vidéken, és én biztos lehetek benne, hogy legalább olyan jó kezekben van, mintha velem lenne. Anyuék megismerték úgy Timit, ahogy csak én és Laci ismertük eddig, most már értik, hogy korábban miről beszéltem, Timi pedig életre szóló kedves emlékeket gyűjt a nagyszülőkkel. Mert a mama és a papa, meghatározó, felejthetetlen élmény marad minden gyermek életében. A szerető és gondoskodó nagyszülő mindkettőtöknek nagy ajándék, becsüld meg őket még akkor is, ha nem is mindenben értetek egyet.

Kiváncsi lennék, Neked is ismerősök ezek az élethelyzetek?